Kaszálni való idő van. Meg es történt a kaszálás, s van nékünk gyönyörűséges szénapadlás es, ahova fel es hordhatjuk a megszáradt szénát, amit épp az imént takartunk, gyűjtöttünk bé. Nosza, akkor nézzünk körül a sose használt padláson.
A friss széna illatától erőst bódultan felkecmeregtem én es. Rögvest elkezdtem prüszkölni a portól, s szemem-szám elállt a sok lom láttán. Meglágyult horgas ínnal, a magasból vissza nem nézve, egy darabig hűségesen segítettem a páromnak. Csak apró sikkantások hagyták el remegő ajkamat, az is mindössze akkor amikor a pallókat rezegni éreztem a lábunk alatt. Eszeveszetten forgattam a kerekeket ott fenn a kisagyamban, hogy miért es kell nekem onnan sürgősen lemennem. S a szikra kipattant! Hát persze, hogy seprű kell, s lapát es, ki kell szépen takarítani, a kecske kényes jószág, nem eszi meg a mocskos szénát. Zsákot es vittem, olyan gyűjtött, "valamiremégjólesz" papírzsákot. Mellesleg megdőlt az az elképzelésem, hogy ezek a "valamiremégjólesz" holmik sose jók semmire... No, ekkor megest elkezdtem gondolkodni, hogy ejsze nem kéne visszamenjek, csak szépen felnyújtogatom a kellékeket, s spuri el onnan. Látván a pánikot a szememben, a páromnak megesett a szíve rajtam, elvette a seprűt, lapátot, csak arra kért még pár kartont adjak fel, amivel a kisepert helyet még letakarja.
Nem cifrázom... Döglött egérbe nyúltam a kartonok között, s kifogást se keresve jöttem nektek mesélni. Heába, na, ilyen botcsinálta parasztleány vagyok....
Áldott legyen a napotok!
Tündi
Utolsó kommentek